A budavári Hadtörténeti Múzeumba látogatók az udvaron valódi géppuskás bunkert láthatnak. A földbe süllyesztett szûkös betonépítmény fedelét egy II. világháborús német tank tornya képezi. A bunker eredetijét valahol Barcs közelében, a volt jugoszláv határtól 500 méterre találták meg és innen vitték a Várba, ahol ma eredeti formájában, mint mûtárgyat lehet megtekinteni.
1949 és 1950 táján sok ilyen kiserõd meredt az akkor már láncos-csahos kutyává vedlett Tito elvtársra és a kommunizmust eláruló országára. Mint látható, háborúra készültünk. 5 évvel a nagy világégés után. Mint ismert, ez idõben országunk már totálisan beilleszkedett a szovjet érdekszférába. A kommunista magyar kormány semmit sem tehetett önállóan a gazdaság, de még kevésbé a politika terén. Tulajdon képen nem is akart semmit tenni moszkvai tanácsok és utasítások nélkül. Így a háborús készülõdés sem saját ötlet volt. Tito-ék bármikor bekövetkezõ támadását a szovjet vezetés tényként kezelte. A magyar kormány, élén Rákosival, a képzelt háborús helyzetre való tekintettel, széleskörû intézkedéseket foganatosított. A déli és nyugati határ mentén kialakították az úgynevezett határsávot. Ebbe a mintegy 15 kilométer széles sávba csak külön engedéllyel lehetett belépni, amit a megerõsített határõrség, a sapkacsík színérõl elnevezett „zöld ÁVO” fokozottan felügyelt, nem beszélve a gondosan kiépített spicli rendszerrõl.
Ezen közben, szintén szovjet mintára, beindult a megfélemlítési akció a határsávokban. Egy 1939-es, (!) a világháborús helyzetre hozott belügyminiszteri rendeletre hivatkozva mintegy 10 ezer embert deportáltak az említett határvidékekrõl. Elsõ indokolása ennek az embertelen folyamatnak az volt, hogy a várható háborús konfliktus esetén az ellenséggel, majd feltehetõen, szimpatizáló elemeket idõben el kell távolítani. Az áldozatok kiválasztásánál azonban a lakóság megfélemlítése volt a tulajdonképpeni cél. Mindez sokszor a kommunisták személyes bosszúját is szolgálta. Miután a deportáltak teles vagyonát, minden ingóságát, házát, gazdaságát és ennek felszerelését is elkobozták, ennek haszonélvezõi a helyi párt- és rendõrségi tisztségviselõk lettek. A kiraboltakat osztályellenségnek, az akkori szovjet szóhasználat szerint kuláknak, azaz a falusi népet kiszipolyozó ellenségének kiáltották ki, akiknél a vagyonelkobzás „történelmi igazságtétel” volt. Az elkobzott, kisajátított vagyonnal – mind a mai napig – soha senki nem számolt el, az áldozatok kárpótlása nem történt meg.
1950. június 23-áról 24-ére virradó éjjelen, szinte egy idõben, mintegy 5000 családhoz betörtek a fegyveres rendõri és ÁVH-ás alakulatok és a teljesen felkészületlen családokat egy órán belül elhurcolták. Csak a legszükségesebbet vihették magukkal. De gondoljuk meg: ebben a rajtaütésszerû helyzetben ma mit kapkodnánk össze, mit tartanánk a legszükségesebbnek? Még rá gondolni is rossz! Az áldozatok – a csecsemõtõl az aggastyánig – marhavagonokban zsúfolva, a legnagyobb kétségek között indultak kálváriájuk felé. A végállomás a hortobágyi pusztaság volt. Itt 12 tábort létesítettek, ahol legtöbbször, több mint három évig, elhagyott birkahodályok szolgáltak a szerencsétlenek szálláshelyéül, melyekben egy-egy emberre 50 centiméternyi fekhely jutott. A táborokat a helyszínre telepített rendõrõrs felügyelte, a kényszermunkát a környezõ állami gazdaságokban végezték, szintén fegyveres felügyelet alatt.
Ezzel nem ért véget az „akció”. Miskolcról, Szegedrõl, és több más nagyvárosból további áldozatokat szedtek, és velük töltötték fel a táborokat.
A legnagyobb traumát az okozta, hogy ez a borzalom végérvényesnek tûnt, mert a rabtartók ezt így látatták. Mindjárt az elsõ napon elégették az összegyûjtött személyi papírokat, ezzel éreztetve, hogy innen nincs tovább! Az elhíresült mondás: „magukkal fogjuk a földet megzsírozni” mélyen ült a halálra rémített emberekben.
Még tovább lehetne a táborélet, a mai embereknek szinte elképzelhetetlen borzalmait, a higénia, a privátszféra és nem utolsó sorban a szükséges élelmezés és orvosi ellátás teljes hiányát sorolni. Mindez és a nagy halálozási arány jogosan keltette a tudatos megsemmisítés érzetét az emberekben.
Szolzsenyicin lágerirodalmából ismert jelenségek. Magyarországon, békeidõben.
Istennek hála, ez sem tartott öröké. 1953 júniusában a Nagy kormány amnesztiát hirdetett és kicsit vontatottan, késõ õszre, feloszlatták a táborokat. Mellékesen szólva furcsa közkegyelem az, amit a bírói ítélet nélkül senyvedõk kaptak.
A volt kényszermunkások kálváriája ekkor egy újabb szakaszba lépett. Senki nem mehetett vissza eredeti lakhelyére, semmit sem követelhetett vissza, gyerekeik nem tanulhattak, és csak segédmunkát vállalhattak. Magyarul a másodosztályú állampolgárok sorsa lett az övék. Csak nagyon kevesen tudtak kitörni ebbõl a helyzetbõl.
A megfélemlítés még a rendszerváltozás után is hatott. Csak 2000-ben találtak ismét egymásra a még élõ volt táborlakók és megalakították érdekvédelmi szervezetüket a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét. Ma már a volt deportáltak alig tíz százaléka él, az Egyesületnek 950 tagja van.
Egyesületünk mindent megtesz, a mind a mai napig, még húsz évvel az úgynevezett rendszerváltozás után is elmaradt kárpótlások kiharcolására és elesett sorstársaink segélyezésére. Erre annál is inkább szükség van, mert a még élõ, jóval 70 év feletti sorstársak sokszor 30 – 50 ezer forintos nyugdíjból tengõdnek. Sajnos egyre inkább erõsödik a volt kényszermunkásokban az érzés, hogy a politika nem akar tudni rólunk. Talán éppen e miatt kell sajnálattal megállapítsuk, hogy a mai magyar társadalom szinte semmit sem tud az 1950-es történtekrõl. Mind a mai napig nincs egy központi emlékmû, ami a borzalmakra figyelmeztetne. Pedig az ismétlõdés veszélyét csak is a múlt megismertetésével lehet elkerülni. Ezért is igyekszünk minden lehetõ fórumon történetünket elmondani.

Eötvös Péter
A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete elnöke