---

"Munkám olyan időszakról szól, melyre nem szívesen emlékezünk, pedig emlékeznünk kell, magunk elé idézve a történteket, hogy az önkény ellen eredményesen tudjunk harcolni. Talán némi vigaszt nyújthatunk ezzel a korszak áldozatainak, ha igazságot szolgáltatni nem is tudunk. A Rákosi Mátyás nevével jelzett korszakról van szó, melynek intézkedései, atrocitásai a magyar társadalom majdnem minden rétegét súlyosan érintették." -- Hogy kik is ők? A szerző Széchenyi Kinga szavaival: a Megbélyegzettek. Az 1951-es budapesti kitelepítésekkel kapcsolatosan ez idáig számottevő dokumentáció nem született, úgy látszik, az eltelt fél évszázad kevés volt e trauma objektív feldolgozásához. Széchenyi Kinga mégis megtette, pedig maga is érintett volt. Hatalmas kutatómunkával állította össze e kivételes történeti dokumentumot, mely nem vád- vagy perirat a szörnykorszak ellen, hanem "élő történelem": a rendszer kényszerintézkedéseinek és mozgatórúgóinak bemutatásán túl mintegy három tucat visszaemlékezés és interjú teszi igazán olvasmányossá és hitelessé a Megbélyegzettek elhallgatott tragédiáját.


1951 tavaszán Rákosi Mátyás, miután értesült arról, hogy a nyugati sajtó felháborodással ìrt az emberi jogokat súlyosan sértõ magyarországi deportálásokról, kijelentette, hogy az osztályellenségek elleni harcot „humánusan” oldották meg. Mit jelentett ez a humánus megoldás?  1951. május 21-tõl július 18-ig a még Budapesten élõ középosztályból és az 1945 elõtti felsõbb rétegekbõl 13670 személyt hurcoltak el. Válogatás nélkül osztályellenségnek számított a csecsemõtõl az aggastyánig, az ágyban fekvõ betegig mindenki. A közel három hónap minden napján, a vasárnapokat kivéve, a Belügyminisztérium, az ÁVÓ és a rendõrség szervezett módon bonyolította le a kitelepítést. Hétfõn, szerdán és pénteken hajnalban kézbesítették a végzéseket, kedden, szerdán és szombaton pedig csekély mennyiségû személyes holmival hurcolták el a kitelepítetteket, akik a „frász és gyász” napjaiként emlékeznek erre az idõre. Voltak, akik megszöktek a kitelepìtés elõl. 1951. július 18-a után a hatóságok feladata volt ezek felkutatása, megbüntetése és a büntetés letöltése után a  kényszerlakhelyre való szállìtása. 
    A kitelepítettek lakását és a bennük lévõ értékeket elvették, õket pedig Szolnok, Békés, Heves, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár és Pest megye falvaiba, tanyáira vitték. Fõleg „kulákok” házaiban vagy melléképületeiben helyezték el a családokat. Itt kevés megmaradt ingóságukkal, nyomorúságos körülmények között éltek 1953 õszéig, a helyi rendõrség állandó zaklatása, razziázása mellett. A falu határát nem hagyhatták el, más településre csak nagyon ritka esetben megadott, rendõrségi engedéllyel és jelentkezési kötelezettséggel távozhattak. Munkalehetõség nem mindenütt volt, ahol volt, ott is csak a legnehezebb fizikai, leginkább mezõgazdasági munkát végezhették. Gyerekeik csak az általános iskolát végezhették el, nem tanulhattak tovább, együtt dolgoztak a felnõttekkel.
    A könyv elsõ része a Rákosi-korszak embertelen intézkedéseirõl ad áttekintést, majd foglalkozik a különbözõ kitelepítésekkel, ezen belül részletesen a budapestivel. A könyv újdonsága, hogy a ma megtalálható és kutatható, de távolról sem teljes, hivatalos levéltári anyagokra, dokumentumokra támaszkodva és dokumentumokkal illusztrálva  mutatja be a deportálás elõzményeit, a kitelepítendõk összeírását, a kényszerintézkedés törvényi hátterét, lebonyolítását, a kitelepítettekre vonatkozó szigorú megszorìtásokat. Foglalkozik a mentesítésekkel, az áttelepülési kérelmekkel, melyekre ritka kivétellel, elutasítás volt a válasz. Bemutatja a kitelepítésben eltöltött idõszak súlyos megpróbáltatásait. Ezek gyakran fokozódtak további kényszerintézkedések elszenvedése révén, miután a kitelepìtettek börtönbe, internálótáborba vagy valamelyik hortobágyi kényszermunkatáborba kerültek.
    A kitelepítés feloldása utáni idõszakról is képet kapunk, amikor a deportáltak „földönfutókká” váltak, ugyanis ekkor még évekig ki voltak tiltva Budapest és a nagyobb városok területérõl. Lakásukat, ingóságaikat sem ekkor, sem késõbb nem kaphatták vissza. Hosszú ideig a szigorúan megfigyeltek közé tartoztak. A könyvben olvashatunk a kitelepítés hatásairól, az évtizedekig tartó diszkriminációról, megbélyegezettségrõl, valamint arról is, hogy mindezek a különbözõ korosztályokat hogyan érintették.
     A levéltári dokumentumokból megtudhatjuk néhány, a kitelepìtésért felelõs  bizottság összetételét, azoknak a magasrangú tiszteknek, hivatalnokoknak a nevét, akik a rendelkezéseket kiadták, foganatosìtották, akik a deportáltak fellebbezéseivel, kérelmeivel foglalkoztak. Minden olyan község, falu neve szerepel a könyvben, ahová kitelepìtettek kerültek.
    Elolvashatjuk a korabeli magyar sajtó e témával foglalkozó cikkeit,  néhány külföldön megjelent publikációt, valamint a Szabad Európa Rádió ma még nehezen bizonyítható tudósításairól szóló „legendákat”. A könyv kitekintést nyújt a környezõ „szocialista” országokban történt hasonló atrocitásokra. Bõvebben Romániával, Erdéllyel kapcsolatban kapunk információkat, ahol a magyarországinál sokkal hosszabb idõ után bocsájtották el a kényszerlakhelyeseket, deportáltakat.
Fontos része a munkának az 1953-as Amnesztia-törvény, melynek kiegészìtõ határozata tette lehetõvé az akkori kitelepìtések feloldását. Foglalkozik a késõbb benyújtott és elutasìtott rehabilitációs kérelmekkel, továbbá a redszerváltozás utáni minimális kárpótlással is.
    A könyv második részében megszólalnak a hajdani kitelepítettek emlékirataikban, visszaemlékezéseikben, interjúkban, a kitelepítés alatt írt naplórészletekben, levelekben. Itt válik igazán élõvé a diktatúra vezetõi és kiszolgálói által elõidézett tragédia. Ezekbõl az írásokból az is kiviláglik, hogy ilyen hosszú idõ elteltével is vannak, akik nem tudják feldolgozni a történteket. Akiknek ez sikerült, azok életében is óriási törést jelentett a kitelepìtés. Érdekes összehasonlìtani azokat visszaemlékezéseket, amelyek megfelelõ perspektìvába tudják helyezni a kitelepìtést azokkal, amelyekbõl kiderül, hogy az illetõknek nem volt eddig alkalmuk magukban elrendezni a deportálást és annak következményeit, és valósággal kitör belõlük az emlékek felidézésekor az elfojtott fájdalom. Sokan nemcsak magát a kitelepítést és a számûzetésben töltött idõszakot ìrják le, mondják el, hanem azt is, hogy a következõ évtizedekben hogyan alakult a sorsuk, mennyire határozta meg életüket az 1951-ben hozott embertelen döntés. Hogyan tudtak az eléjük állìtott súlyos akadályok ellenére élni, küzdeni családjaikért és ha nem is teljesen, de legalább részben megbékélni a lelkükben.
    A hiánypótló munka a Rákosi- és Kádár-korszak egyes társadalmi rétegeinek életét tárja elénk, hozzájárulás a még nagyon hiányosan feltárt idõszak megismeréséhez. A könyvet valamennyi korosztály figyelmébe ajánljuk. A mai magyar társadalomban nem csak a fiatalság ismeretei hiányosak a pártállam önkényeskedése vonatkozásában, de az idõsebbek közül sem mindenki tud eleget ezekrõl.