A történelem históriai részét elõször az atyai nagyapámtól tanultam, de a napi események is történelmi tanítómesterré váltak!

Atyai nagyapám meghatározó jelentõségû családtag volt az életemben. Különlegesen nagy mûveltségû ember volt. Nem is tudom, hogy lehetett ilyen széleskörû ismeretekre, tudásra szert tennie.
Beszélt latinul, ógörögül, németül, franciául és angolul. A helybéli „intelligencia” néha összejött kertjében tarokkozni. Az orvos és az állatorvos, a plébános és a lelkész… Kártyázás közben latinul társalogtak. Azon versengtek, ki emlékszik több memoriterre! Órákig tudtak Cicero, Vergilius, stb. idézeteket skandálni!

Nyaranta leküldtek a szüleim a nagyszüleimhez Zánkára nyaralni. Nagyon jól éreztem ott magam, pedig ott villany még nem volt! Petróleumlámpával világítottunk. Vizet is csak a kútból tudtunk húzni! Mégis remekül megvoltam a nagyszüleimnél nyaranta!
 
Nyaralásaim során a legnagyobb élményeim közé tartozott, amikor nagyapám és én, mi férfiak, kimentünk a tóra horgászni. Nagyapám egyik barátjától kaptunk egy ladikot, azzal kieveztünk a nádas elé, ott horgásztunk! Horgásztunk sokszor hajnalig!

Ezeken az éjszakákon nagyapám elanekdotázta nekem az egész magyar történelmet. A népvándorlástól Mátyás király uralkodásán keresztül, a végvári harcokon át, az Erdélyi fejedelemségek, meg a szabadságharcaink történetét elbeszélve, végestelen végig! Isonzóig!
Sõt, azt is megtudtam, hogy most idegenek uralják az országot, mert elveszítettük az utóbbi háborút is! De eljön majd az idõ, amikor ki fogjuk harcolni ismét a szabadságunkat, mert mi nem tûrjük… nem vagyunk az a fajta, minket nem olyan fából faragtak!

Szegény nagyapám 1956 március15.-én halt meg! Élhetett volna még legalább október végéig. Így õ szegény nem élhette meg a forradalmat. De nekem megadatott, hogy már nagyfiúként végigéljem azt! Ezek az események úgy élnek bennem, mintha tegnap történt volna minden. Mindenre emlékszem! Nem tudok elég hálás lenni Istennek, hogy nekem megadatott, hogy mindezt megélhettem!

Emlékszem Szabó bácsira! Találkoztam vele, és gyerekcsapatával a Szilágyi Erzsébet fasorban. A szívem hasadt meg, hogy túl kicsi fiú voltam még. Nem engedték a szüleim, hogy csatlakozzak Szabó János csapatához! Kemál Gyuri édesapjára is emlékszem! Ott vigyorgott társaival egy géppuska mögött a Széna téren, a fúrótorony elõtti mellvéd tetején! Onnan  integetett nekünk, alattuk haladóknak.
Emlékszem a EMKE mögött heverõ Sztalin-szoborra! Arra, hogy szinte önkívületben törték, zúzták, ütötték, verték, köpködték azt a szoborroncsot az emberek!

A Rákóczi úton vadidegen emberek ugrottak egymás nyakába. Euforiás boldogságban hömpölygött a tömeg az utcákon! Emlékszem a Tisza Kálmán téri fúrógépekre, amikkel a pártházhoz tartozó betonpincékbe akartak bejutni, hogy a feltételezett foglyokat kiszabadítsák!

De a november 4.-e utáni Budapestre is emlékszem!

Látom magam elõtt a körúton a leszakadt emeleteket, a falakon függõ képeket, és alattuk a törmelék hegyeket, a gúlába rendezett vagy a falak mellé söpört töltényhüvely halmokat.
Emlékszem a Rákóczi téren a kiégett orosz tankokra, bennük az összesült, összezsugorodott, szerencsétlen orosz katonákra!
 
Még egy-két epizód nagypapámmal kapcsolatos emlékeimbõl!
Amellett, hogy nyelvtudós, történész-mesemondó és lovas ember volt, zenész is volt a nagyapám. A gyülekezetének õ volt a kántora! (Ha jól emlékszem, más nem is tudott a gyülekezetben orgonálni, rajta kívül.)
De ezen kívül remekül cimbalmozott és hegedült!
Annak idején minden istentisztelet a himnusszal zárult!
Egyszer – valószínû a helybéli nacsalnyikok közül valaki, - hozott egy olyan rendeletet, hogy a Himnuszt csak nagy nemzeti ünnepeken szabad énekelni! Megígérték nagyapámnak, hogy „elviszik”, ha lázítja a népet, és énekelteti a templomban a Himnuszt!
Errõl az eseményrõl már csak „álló képek” maradtak meg bennem. Arra emlékszem, hogy két marcona ember állt a templomajtóban és figyelték felcsendül-e a Himnusz? Nagyapám meg ott ült roskatagon a harmóniumnál és leütötte a kezdõ akkordot és taposta a pedált!
Olyan volt, mintha elakadt volna a tû a lemezen! Egy nagy-nagy sikoltás volt az az elsõ akkord.
Az emberek meg felálltak és teli torokból énekeltek! Így vonultak ki az utcára! Énekelték a Himnuszt, aztán meg azt, hogy „Itt van Jézus köztünk” meg gondolom, énekelték a „Jer barátimat” is… Nem emlékszem már a nótákra! Azt tudom, hogy azon a vasárnapon zsoltároktól zengett a falu!  Az ÁVO-sok aztán már nem a nagyapámmal törõdtek! Tanácstalanul néztek egymásra, aztán mentek a gyülekezet után…

Késõbb hallottam, hogy azért nem lett folytatása az ügynek, mert úgy döntöttek a Tanácsnál, hogy ez a „sok vén hülye, elõbb-utóbb csak kipusztul, nem kell õket provokálni, mert azzal csak ártanak az ügynek!”

Másik gyerekkori élményem sem fogom soha elfelejteni! Ebbõl a történetbõl is igazán csak egyes jelenetekre, meg a pofonokra emlékszem. A többit a felnõttek elmesélésébõl tudom!

Nagyapám meséi között szerepelt – a történelmi mesék mellett - az Ali baba, meg a negyven rabló is. Hát én olyan 6-7 éves gyerekként az istálló sarkában, téglákból építettem egy kincses barlangot. Az volt a szezám. Kincseim is lettek!
Nagypapa bútorai valamikor jobb napokat látott darabok voltak. Rézveretes sarkokkal, meg kulcslyukakat védõ sárgaréz öntvényekkel. Ezek a rézdíszek idõvel le-leszakadoztak a bútorokról. Ezeket aztán nagy szorgalommal összegyûjtöttem. De zsákmányom közé tartozott egy pálinkás üveg csiszolt, csillogó-villogó dugója is.
Ezek mind gazdagították a kincstáram gyûjteményét!
El is dicsekedtem a mezõn a falubeli gyerekeknek, hogy nekünk van egy titkos barlangunk. Egy nagyon-nagyon titkos rejtekhely. Ott vannak az arany meg a gyémánt kincseim!

Már egész elfelejtkeztem a kincseimet õrzõ rejtekhelyemrõl, amikor egy teherautónyi ÁVO-s meg rendõr megszállta a házat!
Házkutatás!
Mindent széthánytak, feldúltak… felborogattak, összetörtek!
Eredménytelennek tûnt az akció! Végül felpakolták a nagyapámat, és búcsú nélkül eltávoztak. Nagyapám mindig egy „ellenzéki” javíthatatlan, vastag nyakú kálvinista volt, nagyanyám szegény halálra rémült!
Biztos volt benne, hogy ez a vég! Nagyapámat kivégzik!
Végsõ kétségbe esésében táviratozott az édesapámnak, hogy próbáljon meg valamit intézkedni, mert az apját most megölik!
Apám annak idején, párton kívüli „megtûrt elemként” egy textilipari vállalatnak volt a fõmérnöke. Kénytelen volt szólni az igazgatójának, aki komoly pártbéli kapcsolatokkal rendelkezett, hogy segítsen már az apján! Szegény öreg már szenilis, nem tudja, mit beszél! Biztos véletlenül megsértett valakit, de nem tudatosan! Õ nem olyan, csak a szája jár... 

Aztán hosszas boldogítások után, csak azért, hogy lássa az apám, hogy egy ilyen deklasszált elemnek, mint õ, aki nyakkendõt hord, meg vasalt nadrágban jár, meg május elsején mindig „beteget jelent”… Szóval egy ilyen alaknak is segítséget nyújt a munkásosztály és a népi demokrácia, a fõnöke képviseletében! Intézkednek!
Telefonálgatás jobbra-balra!
Végül az igazgató úgy döntött, hogy ez egy igen súlyos ügy! Elintézéséhez, az õ személyes közremûködésére lesz ott lent szükség! Mert itt, akár egy nagyon komoly államellenes összeesküvésrõl is lehet szó! Ezért a saját oldalkocsis motorkerékpárjával, apámmal együtt leutaztak pár nap múlva a helyszínre, Zánkára!

Közben nagyapámmal a rendõrségen hússzor leíratták a vallomását! Szegény nem tudta, hogy mit kell bevallani! Bevallotta, hogy nyilvánosan szidta a tanácselnököt, mert a államosított szõlejében most magasabb a gaz, mint a szõlõ! Bevallotta, hogy amikor Sárinak, a lovának vett szénát, a fizetés után még pár villával rakatott a kocsira, mert úgy gondolta az neki még jár!

Mindent bevallott!

De az aranyakról egy szót sem ejtett. Pedig arra lettek volna az elvtársak kíváncsiak!
A végén egyenesen megmondták, ameddig nem árulja el, hová rejtette az ékszereit, innen élve ki nem kerül, az biztos!
Közben a háznál idõnként megjelent egy-két rendõr! Megmondták, rajtunk is múlik, hogy viszontláthatjuk-e a nagyapámat. A nagyanyám meg könyörgött a vitéz uraknak, hogy árulnák el, mit kell neki tenni? Õ mindent megtesz, elárul, amit csak akarnak. Mert a nagyapám beteg, szerencsétlen, öreg ember! Õ nem bírja ki a börtönt.

Egyszer jönnek megint és egyenesen a gyereket keresik! Más gyerek nem lévén, engem kerestek elõ!
„Hát kisfiam, akarod-e, hogy a nagyapád hazajöhessen? Na ugye! Hát akkor áruld el, hol tartjátok az ékszereket, és a nagyapádat máris elengedjük!”
Én meg nem tudtam, hogy mit is akarnak tõlem! Mert az ékszerrõl nemigen asszociáltam a „kincseimre”.
Aztán, amikor úgy szólt a kérdés, hogy tudod kisfiam, az az aranyakkal teli rejtekhely… Az hol van? Akkor felrémlett valami, de nem értettem, honnan tudják, hogy nekem van játékból egy kincses barlangom?
Nem tudtam felfogni, hogy miért érdekli ez õket!
Szinte véletlenül, nagy szabadkozva mondtam, hogy nekem van játékból egy barlangom. De az nem igazi barlang, azt én csináltam, az istállóban. Amit abban tartok, azok nem igazi aranyak, nem igazi kincsek, azt csak én úgy játszom!

Elsétáltunk az istállóhoz! Leszedtem a szezám barlang felsõ két tégláját, és ott volt a sok kincs, legfelül a pálinkás üveg dugója!
Az a nagydarab rendõr alig tudta leplezni a dühét. Éreztem, hogy mindjárt felrobban a méregtõl!
Ezek az aranyaitok? – kérdezte!
Nincs más? Ezek a kincseid?

Megszeppenve mondtam, hogy igen, de ezt csak én úgy játszom!
Erre kaptam a rendõrtõl egy akkora pofont, hogy csak úgy csengett utána a fülem! Aztán megmondta magyarul, hogy mivel játszak legközelebb!

De hál’ Istennek, ezek után eltávoztak!
Nem telt bele pár óra, csapzottan, három napos szakállal, hulla fáradtan megérkezett a nagyapám!
Hol a gyerek? Elõkerültem!
Tõle is megkaptam a magamét. Üvöltött velem, hogy miket beszélek én össze-vissza faluszerte? Nem megmondták, hogy amit itthon hallasz, arról soha senkinek egy szót sem!
Megértetted?

Megígértem, becsület szavamra, meg Isten bizony… én senkinek, és soha többé! És elkerülöm a parasztgyerekeket, akik nem hozzám valók! És csak a Sárival, a kancánkkal fogok beszélgetni, mert õ nem tud elárulni!

Még ki sem bõgtem magam igazán. Megérkezett apám, az igazgató elvtárssal. Elmesélték a tényállást. Az elvtárs még kioktatta a családot! Fontoskodott, hogy láthatja az apám, hogy a maga részérõl õ mindet megtett… Mert ugye manapság sok a nép ellensége!
A feketézõk, a kincseket rejtegetõk! Sosem lehet tudni! Fõ az éberség!

Mert biztos a gyereknek tele beszélték a fejét hülyeségekkel! Aztán itt az eredmény!
Végül apám, meg a nagyapám jól összevesztek, hogy miért mesél nekem a nagypapa, olyan dolgokat, amibõl ekkora baj lehet. Végül apámtól is megkaptam a magam két pofonját, hogy szimmetrikus legyen. Aztán elmagyarázták nekem, hogy vegyem tudomásul, én vagyok a legszegényebb gyerek az egész országban! Nem hogy aranyaim nincsenek, de még betevõ falatom is alig! Hogy ezt jól megjegyezzem, két napig kenyéren és vízen fogok élni!
Így apám!
Ez az élmény oly’ mély nyomot hagyott bennem, hogy a mai napig rossz érzés fog el, ha rendõrt látok!

Száz hasonló történetet tudnék elmesélni, gyerekkoromból, amik alapvetõen meghatározták az életszemléletemet.

Még egy rövidke történet, aztán befejezem a gyerekkori „élményeimet”.

Az ötvenes években apám egyszer leugrott a villamosról. Elkapta a rendõr, felírta!
Hetek teltek el az eset óta. Apám már egészen elfelejtkezett a büntetésérõl, amikor egyszer éjjel kettõkor dörömbölnek a kapun.
Három- négy tányérsapkát világított meg az utcai lámpa a kapunk elõtt!
Arra emlékszem, hogy felráznak éjnek évadján, legmélyebb álmomból! Apám ijedt arca meredt rám! Azt rebegte, ne felejtsem el õt! Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára… Isten megáldjon!
Sebtében magára ráncigált valami ruhát, és rohant le a kapuhoz!
Igazoltatás!
Aztán kiderült, hogy a húsz forintot akarják csak behajtani, amiért leugrott a villamosról!
Éjjel kettõkor!
De a társadalmunk sajnos amnéziában szenved! Ezekre az esetekre már nem emlékszünk! Mert feltételezem, nem csak az én apámtól hajtották be a büntetést éjjel kettõkor!

Apám különben katona is volt! Karpaszományos hadapród õrmesterségig vitte! Szolgált Csíkszereda felett a Hargitában, a Boldizsár erõdben. Nagyon büszkén mesélt a katona élményeirõl. Különösen arra volt büszke, hogy õ volt a század futárja! Mert ha nem mûködött a telefon, Szeredába mindig õ ment! Õ volt, aki hozta, vitte a parancsokat, mert senki sem ülte meg olyan biztonsággal a lovat, mint õ! Zokogtak, amikor a román átállás miatt, fel kellett adni az erõdöt!
 

De hát tulajdonképpen én nem is magamról, meg nem is a családomról, hanem a tanáraimról akartam írni. Ahhoz viszont, hogy egyértelmû legyen, hogy miért érthettem meg mindazt, amit a tanáraimtól hallottam, az eseményekre miért úgy reagáltam, ahogy az megtörtént, ahhoz el kellett mesélnem a gyerekkoromból egy-két történetet.
Szükséges volt a gyerekkorom némiképp bemutatnom ahhoz, hogy mondanivalómnak hitele legyen!

Az az iskola, ahol mint említettem volt, ilyen szenzációs tanárokkal hozott össze Isten kegyelme, az a Kós Károly tervezte Városmajor utcai általános iskola volt.
A felsõ tagozatot ebben az iskolában sikerült kijárni.

Soha sem volt lehetõségem világgá kürtölni, azt a nagy szeretet és megbecsülést, amit az ottani tanáraim legjobbjai iránt éreztem és a mai napig érzek.
 
Ez a levelem egy kis elégtétel irányukban, hogy legalább néhány embernek, így neked, kedves Mária, akiknek az értékrendje olyan, hogy értékelni tudod hajdani tanáraim cselekedeteit, halljál egyszer róluk. Tudd meg, hogy 56 és 60 között, ilyen tanárok is voltak a Városmajor utcai iskolában.

Ötödikben az elsõ osztályfõnököm a Monokon született Pintér Lajos, énektanár volt. Az elsõ héten kiválasztotta új osztályából azokat a gyerekeket, akiknek úgy gondolta, van némi hallásuk és énekelni is megtanulhatnak. Miután elsõs koromtól tanultam zongorázni, engem az elsõk között beválogattak az énekkarba.
Kodály kórusmûveket énekeltünk, meg a Nabukkó kórust! A tanár úr, az „újak és a gyengébbek kedvéért” elmesélte, hogyan, miért született a Nabukkó! Verdi és az õ Nabukkója hogyan lett az olasz szabadságmozgalmak szimbóluma! Mindezt elmagyarázta nekünk a tanár úr 1956 szeptemberében! Ezek után úgy zengett az a kórus, ahogy annak szólnia kellett!

Elkövetkezett október 6. Pintér tanár úr behozott egy nagy könyvet az osztályba, és csak annyit mondott, hogy most a nemzet hõseire való emlékezés jegyében tartunk osztályfõnöki órát. Felcsapta a könyvet és minden bevezetõ vagy magyarázat nélkül, elkezdte felolvasni az aradi 13 történetét. Nem tudta befejezni a történetet. Damjanichig jutott el, amikor már úgy folytak a könnyei, mint a záporesõ! Nem tudta folytatni a felolvasást! De nem csak a tanár úrnak sírta el magát, ott az osztály fele szép, csendesen zokogott. Volt, aki ráborult a padjára, a másik restelkedve a plafont nézte, hogy ne lássanak a könnyei, volt aki csak szipogott.
Aztán erõt vett magán Pintér tanár úr, megkeményedett az arca! Felállt, kiegyenesedett, aztán intett az osztálynak, hogy fel!
Ötödikes gyerekek voltunk! A kommcsi diktatúra kellõs közepén! De mind a Himnuszt, mind a Szózatot úgy zengte az osztály, mintha mindenki a zánkai református templomba járt volna a nagyapámhoz, éneket tanulni!

Pár nappal 23.-a elõtt Pintér tanár úr azzal kezdte az énekkari foglalkozást, hogy „fiaim, mielõtt bármit énekelnénk, adjunk hálát az Istennek, hogy hazánkban még nyugalom van! Mert tekintsetek Lengyelországra. A hõs lengyel népnél úgy látszik már betelt a pohár! Nem tûrik tovább az elnyomást! Isten különös kegyelme, hogy mi még megúsztuk, és még nem következett be egy társadalmi robbanás! Mert szörnyû lenne, ha itt a magyar nép is azt mondaná, elég volt!”
Körülbelül ezeket mondta Pintér Lajos, az énektanár az énekkarosoknak! Nyíltan, õszintén, bátran néhány nappal a forradalom kitörése elõtt! Pintér Lajos volt az a tanárunk, aki nagyon büszke volt arra, hogy õ is Monokon született!

Manapság sok olyan visszaemlékezést hallani, hogy ó milyen meglepõ volt, hogy kitört a forradalom! A fene gondolta volna, hogy ez lesz!
Nem is gondoltunk rá, egyszer csak a gyerekek kezében már ott is volt a davaj-gitár!

Hát én megvallom õszintén, kicsi gyerekként is alig gyõztem kivárni a forradalmat! Számomra olyan magától értetõdõ volt, hogy elõbb utóbb itt forradalom lesz, mint hogy a pohárból, ha azt túltöltik, a víz kicsordul! Amikor apám 23.-án hazajött és nagy lelkesedéssel mondta, hogy Pesten kitört a forradalom, ujjongott a család! Ezt hallva, mint akit puskából lõttek ki, ugrottam fel, szaladtam a speizba, a zászlónkért. Már a zászlóval a kezemben, kérdeztem apukámat, most akkor kitesszük a zászló, ugye?
Tegyed fiam! Most már kitehetjük a zászlót! – volt a felelet!

Hosszú lenne még az iskolai történetem, ha minden diákkori emlékemet elbeszélném. A forradalom után Pintér Lajos nem lehetett továbbra az osztályfõnökünk! Egy barátja Cser Sándor tanár úr vette át az osztályt, aki hajdan cserkész parancsnok volt! Szenzációs osztályfõnökünk lett õ is! Úgy megtanította nekünk a magyart és a történelmet, hogy a mai napig is sokszor eszembe jut, mindaz, amit tõle tanultam! Szerencsére Pintér tanár úr éneket továbbra is taníthatott az iskolában. Sosem tudták kiölni belõle azt a nemzeti szellemiséget, ami mindvégig jellemezte minden megnyilvánulását, amíg ismerhettem õt!

Gyerekként sosem tudtam kifejezni neki nagyrabecsülésemet, hálámat nevelõi, oktatói munkájáért, irántam érzett szeretetéért! Ez a visszaemlékezésem egy kicsit eme adósságom kompenzálásaként is íródott! Sok Pintér Lajos kellene ebbe az országba.

Ma a szeretteinkre való emlékezés kapcsán, Pintér tanár úr is eszembe jutott! Nem tudom, hol lett õ eltemetve, nem vihettem virágot a sírjára. Legyen ez az írás az emlékezés virágai helyett, tisztelgésem emléke elõtt!

Csekeõ Ervin